Ölelésről

Elízium előtt:

Vannak pillanatok, melyek teljes értékét csupán később érted meg. Én úgy érzem, hogy február 3. estéje ilyen számomra, és még sok okom lesz a jövőben arra reflektálni magamban.

Terveim voltak. Ügyetlen, egészen átgondolatlan terveim. Gondoltam pragmatikus, gyorsan túlleszünk rajta, vérkötöm, aztán majd figyel, mint a kisnyúl. Tévedtem.

Elsőként semmilyen terv nem éli túl a találkozást a végrehajtással. Valami változik, valamire nem számítasz. Én egyáltalán nem számítottam a NŐre az egyenletben.

Tegnap előtt behívattam interjúra. Nem az első volt, akit meghallgattam, de az utolsó. Szép volt, okosnak, tanultnak tűnt az életrajz alapján. Olyannak, aki abba az életbe született, abba tanult, amire szükségem lesz, a hobbija meg majd segít neki, hogy túlélje az ostromot.
A végképp meggyőzött, hogy tudta a helyét a világban. Volt terve arra, hogy mihez kezd magával a jövőben, és miért ül ezen a napon a munkahelyén. Benne volt a jövőképében, amiből nem engedte, hogy egy hirtelen jött, valószerűtlen lehetőség kiragadja. Ösztönösen megérezte, vagy csak makacs? Nem tudom, de mindegyik hasznos lesz.

Szóval „meghívtam” a kastélyba. Terepet előkészítettem, szereztem egy srácot, aki valószínűleg nem ússza majd meg. Beállt a taxi, és megérkezett a gyermek, aki most itt lépdel mögöttem. Abban a pillanatban, hogy kiállt a tervei mellett eldőlt, hogy nem fogja tudni azokat végrehajtani. Tökéletesen kiragadtam abból a lehetőségből, hogy 9-17ig gubbasszon valami irodában.

Igazi bunkó jeti módra vártam rá a sötétben. Nem kímélve leütöttem, és bevittem a pincébe, hogy átváltoztassam. Szörnyeteget, ragadozót, egyszerű parazitát csináltam belőle, mely majd számtalan ember haláláért lesz felelős. Szóval közvetve én is. A tény, hogy ez mennyire érzelem mentesen játszódik le bennem, mennyire tényszerűen, aggasztó. De legalább még aggaszt…

Próbálhatom azzal magyarázni, hogy mennyi mindent adtam neki, de igaza volt. Megöltem. Elvettem az életét a vérével együtt. És hiába próbálok ezután bármit is adni neki, az nem fogja tudni ellensúlyozni ezt. Az én lelkiismeretemen sem fog sokat segíteni, de remélhetőleg a túlélését annál inkább.

Eleinte nagyjából ment minden terv szerint. Nem volt egy túl részletes terv, csak azt döntöttem el, min kell átesni, milyen hozzáállással fogom kezelni. Én meg botor módon még ragaszkodtam is hozzá eleinte. Tán ekkora hülyeséget nem csináltam még ebben a században.

Rá kellett jönnöm, hogy egy dologgal nem számoltam. Hogy hisztis lesz, hogy elfárad, hogy…mennyire személyiség lesz, akiben a 3 hét alatt meglátom az embert, aki már csak tőlem függ, és rajtam múlik, hogy mi lesz belőle. Beláttam, hogy a dolognak sokkal nagyobb a tétje, semmit előtte gondoltam volna. Nem is az érdekelt, hogy kikel öl majd meg, ez része a dolognak (megint itt vagyok, tudatosítsuk csak). Viszont neki van neve. Ő az én Gyermekem. Lehetséges, hogy az egyetlen.

Most nem tudom, hogy arról szól, hogy saját gyerek nekem nem adatott meg, de feltételezem közre játszik. Arról nem is beszélve, hogy anyánkon kívül más nővel még nem éltem együtt ennyi ideig. Lényegében kettesben. Nem számítottam ezekre a módszerekre, erre a szemléletre. És erre itt van ő, aki részben mindkettő, de egyik sem. Paradoxon mely azért létezik, hogy felborítsa az életem.

Eddig még nem bántam meg. Eddig…

Tejfakasztó előtt és után:

Évtizedek óta nem voltam ilyen haragos. Tán halandó korom óta. Biztos, hogy nem vagyok tökéletes tanár, vagy Atya, de jobb vagyok, mint sok más, legalábbis így gondolom. A történetek, amiket a régiekről hallottam. Persze az egy másik világ volt, hülyeség erre hivatkoznom, már nem érvényes érv.

Én értem, hogy nem nekem akart ártani, csak el akart pusztítani valamit, amiről úgy gondolja fontos nekem. Bántani akart, kiadni a dühét. A legrosszabb, hogy tudom, miért reagálok rá. Csak azzal veszekszünk, az tud feldühíteni, aki fontos. Őt nem tudjuk kizárni magunkból.

Most meg otthagytam a város szélén. Nem mintha bármi baja eshetne, lehet, hogy még csak 12 napja vámpír, de ügyesebb soknál. Én legalább kiordíthatom magamból, a haragot az úton. Nem mintha segítene. Megérkezem, leparkolok. Remélhetőleg ő is erre fog jönni. Erre kell jönnie. Legalább van némi időm a hidegben, a gondolataimmal. Nehezn nyugszom meg, minden alakban, aki befordul, őt keresem. Egy fekete ruha, és máris fordulok, de nem ő az.

Közben jönnek mások, aki elíziumra érkeznek. Látják, hogy az autónak támaszkodva várakozom. Persze tudják, mire várok. Miért ne tudnák, csak a hülye nem látja.

Aztán eljött Ő is. Percekig csak néztük egymást. mire megszólalt az én haragom elszállt. Minden, amit mond igaz, átgondolt. Nem az ostromra készítem fel utóbbi időben. Már eleget bántottam. Nem vagyok képes azt a gyilkost faragni belőle, amivé szerinte válnia kell.
 
-Majd megmentesz, ha visszatértem.  

 Négy szó ennyire még nem taglózott le. Nem hülye, tudja, mi forog kockán.

Megígértem, hogy nem turkálok a fejében. Nem próbálom megérteni. Olyannak kellene lennem vele, amilyennek terveztem, hogy leszek, mielőtt megismertem volna, mielőtt az elmúlt két hetem majd minden óráját vele töltöttem volna. Voltam oly botor, hogy azt hittem tudok majd durva, kegyetlen, és célirányos lenni.

Közben észrevettem a rettegő nőt a semmit mondó vonások mögött. A tény, hogy nem vagyok hajlandó feláldozni egy embert, csak azért, mert valami félörült kurva azt mondta, hogy meg kell tennem, hogy vágóhídra kell küldenem, azért még megnyugtat. Jól tartom magam eddig.

Szerencsére nem mentünk be elíziumra. Ebben az állapotban, nehéz lenne bármit is kontrollálni. Holnap meg Andráshoz kell vinnem, jobb, ha a felkészülésre figyelünk.

Első:

Február harmadikán megtettem. Elvettem egy ember életét önző szándékkal, s örök ébrenlétre ítéltem egy olyan világban, melyről pontosan tudom, hogy sötét, és magam is menekülnék. Vagy ez, vagy mehettem volna helyette vissza. Nem elég, hogy a bőrömet mentem, de jövőbeni hasznom is keresem benne, azzal nyugtatva magam, hogy ez az ésszerű döntés, ez logikus. Attól, hogy logikus, még mar, még fáj.

Megtehettem volna, hogy ölelek valami izomúrfit és átadom, az oly lelkesen jelentkező Báthorynak, hogy foglalkozzon vele. Kötelesség letudva, és visszatérhettem volna a mindennapokhoz. De nem, én látom a lehetőséget, én ki akarom hozni a helyzetből a legtöbbet, még ha sokkal-sokkal több energiámba is kerül.

Döntöttem, választottam. Megtaláltam a tökéletes gyermeket, kiszívtam minden vérét. Átéltem, ahogy szíve dobbanása addig lassul, hogy elmarad a következő összehúzódás, és éreztem, ahogy a test megszűnik küzdeni karjaimban, majd a tudatát új lángra gyújtottam véremmel. Ekkor még nem tudtam, kit hozok az életembe.

Itt van Michaéla. A Nő. Megérdemli a nagybetűt, mert szintén nem értem, mi jár a fejében. Nekem sokkal könnyebb volt. A pap és a ductus tudta mit tesz,  tudták a hogyant, és összefogott minket a vinkulum. Ő az az áldott vinkulum… Ezzel szemben én a gyatra vérkötéssel próbálom elérni, hogy ne fenyegessen annyira.

Gyönyörű, okos, értő és még figyel is. Issza minden szavam. Makacssága erősebb a fenevadnál. Tökéletes gyermek, igazi lasombra próféta. Annyira gyorsan tanul, hogy megijeszt. Persze nincs más lehetősége. Azonban ebben a verseny futásban össze fog omlani az elméje. Megroppan, hogy helyet adjon egy újabb szörnyetegnek a világon, melyet egyedül én teremtettem. Bár lenne ez a 20 nap 20 év vagy 20 hónap, de már 20 héttel is beérném.

Értékesebb annál, sem hogy ekkora áldozatot hozzon. Felül fog múlni, ha túlélni. Végzete volt, hogy az Éjszaka klánjának részévé váljon. Erre mit csinálok? Megy a darálóba.

Nem csoda, hogy zavarodottnak tűnik, hogy furcsa a viselkedése. Folyamatos érzelmi sokkban van, és nem engedhetek. Túl kell élnie. ...Ha lenne 20 évem… ez lesz a mantrám, amíg vissza nem tér. Mert vissza fog. Ezek után biztos vagyok benne, hogy ez a test, mely jelenleg Michaéla maradékát hordozza vissza fog térni. De félek a személytől, aki vissza fog térni a testben. Félek a bűntudatomtól, melyre hatással lesz. Régen nem érzetem magam ilyen esendőnek, és soha nem volt ez saját döntésem következménye eddig.

Ő mégis azzá tesz. Már ragaszkodom hozzá. Bármily furcsa is ez tőlem. Tán a vér teszi? Meg akarom menteni. Ennek eredménye meg az lesz, hogy ő fog elhagyni engem. Nem tudom, mi lesz a rosszabb: Ha nem tér vissza az ostromról, vagy ha majd visszatér de később elhagy.