2018. május 17., csütörtök

Jelenet 2. - A szörnyeteg, akire szükségem van

A családomat célozta, és ez személyessé tette. Hagytam, hogy a harag, a bosszú vezessen idáig. Engem akartak megfogni, hát besétáltunk a csapdába. Minden szövetségest, és szívességet felhasználtam erre, amit lehetett. 

Ez volt az utolsó mozzanat. Már győztünk, kiszabadítottam a gyereket. Éppen szalad kifelé. Kezemben az automata sörétes, csak pár másodpercig kell húznom a ravaszt, és tökéletesen elválasztja a fejet a testtől. Már majdnem meghúznám a ravaszt, mikor egy finom női kéz nehezül a csőre, hogy leállítson.

- Abélard, te nem EZ vagy.

Izmaimban tombol a vér, ügyessé, erőssé tettem magam. Ki akar törni belőlem, el akarom engedni, meg adni neki, ami a jussa. Kieresztem a bent tartott levegőt meredező szemfogaim között. Igaza van, nem szabad engedni ennek, ez a én dühöm, nem a fenevad-é, még rosszabb, még esendőbb. 

Leengedem a puskát. Látom, ahogy megnyugszik, és már állna fel. Elfordulok, nem akarom látni, mi következik. 
- Köszönöm - kezd hálálkodni Michaélának. 
A nő lassan felé fordul, nem kell látnom, milyen tekintete, hogy el tudjam képzelni. 
- Én viszont AZ vagyok... - nyekkenés, majd a hús sokat mondó szakadása, puffan a test a falon, majd csend.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése